Ül az újságot író ember egy értekezleten, aztán döbbenten értesül arról, hogy meghalt Silvio Berlusconi. Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy a világ számos politikusának halálhíre nem okozna döbbenetet. Berlusconi viszont egy másik kategória.
Ő nem egy átlagos politikus volt. Nem egy átlagos üzletember volt. Nem egy átlagos ember volt. Termetre kicsi, politikai örökségre viszont emberfeletti. Szögezzük le:
Silvio Berlusconi az olasz politika elmúlt harminc évének legfontosabb személyisége volt,
aki elsősorban hazája politikáját, másrészt viszont az európai politikát is formálta.
Ugyan fiatalabb kori pisztolyos fotója legendássá vált, és olasz oligarchaként minden bizonnyal bőven rálátott, sőt, részt is vett az üzleti és politikai világ színfalak mögötti, homályos és még annál is homályosabb zónáiban, Berlusconi publikus üzletemberi teljesítménye is hatalmas és elismerésre méltó volt. Az építőiparban kezdett, a reklámiparban folytatta, majd betört a médiapiacra is, megteremtve a modern olasz kereskedelmi tömegmédiát. A nyolcvanas évekre már Olaszország egyik legbefolyásosabb üzletembere lett, vállalkozásai és befektetései csápjai számos szektorra kiterjedtek.
És amikor a kilencvenes évek elején összeomlott a hagyományos olasz politikai élet legtöbb pártja a Mani Pulite botránysorozatban, s amikor mindezek miatt gyakorlatilag a kommunisták választási győzelme fenyegetett, Silvio Berlusconi zászlót bontott, és saját új mozgalmával újjászervezte az olasz jobboldalt.
A Forza Italiában egyesítette a régi pártrendszer romjain a jobboldalt,
kampányához felhasználta meglévő médiumait, és nagyon is amerikaias, modern külsőségek közepette győzelemre vezette mozgalmát az 1994-es választáson.
A többi ma már szinte történelem, és a lehető legizgalmasabb politikatörténet. Az, hogy egyemberes show-jával hogyan kezdett kormányzásba, hogyan ment neki újra és újra az olasz és a nemzetközi baloldal, s hogy politikusi tehetségével hogyan tudott újra és újra kicsúszni az egymást követő csapdahelyzetekből, hogyan tudott mindig felülkerekedni az olasz politikát úgy másfél évente utolérő válságokon, hogyan tudta mindig megújítani, lendületben és frissen tartani a jobboldali mozgalmat.